Nagyon szeretek írni, de sosem voltam valami gyors benne. Rutinból fogalmazni, sebesen, sokat, már-már gépiesen – na, ez nekem nem megy. Hogy miért? A rétegek miatt.
Először is szeretem megismerni az embert, akinek írok. A hátterét. A céljait. A motivációját. Világosan látni, most épp mit szeretne elérni. Hogy mit szeretne általam elmondani. Lehántani a rétegeket lassan, türelmesen, és kifürkészni, mi van bentebb.
Aztán imádom magam alaposan beleásni az adott témába. Még akkor is, ha kellő ismerettel rendelkezem róla. De ahhoz, hogy jó legyen a végeredmény, szükségesnek tartom folyamatosan frissíteni, bővíteni a tudásomat. Újabb és újabb rétegeit felfedezni a kérdéskörnek.
Időre van szükségem ahhoz is, hogy meg tudjam találni a megfelelő vezérfonalat, ami végigvezeti az olvasót a szövegen. Hogy kitaláljam, mitől jön majd működésbe az egész és mi segít majd átadni a kívánt üzenetet. Jót tesz, ha nem kell kapkodnom és elkaphatom a sok közül éppen a megfelelő gondolatszálat, hogy aztán belekapaszkodjak, és ne eresszem, s vihessem nyugodtan mondatról mondatra, bekezdésről bekezdésre, blokkról blokkra.
És végül szeretem, ha van időm elkezdeni a szöveget. Mert amikor már minden megvan hozzá, akkor visszafelé haladok. Egyik réteget építem rá a másikra. Én már tudom, mi lesz a vége, hogy mi van belül. És ekkor jön a legnehezebb rész: leírni a legelső mondatot. Ami elég vonzó ahhoz, hogy kedvet csináljon a többihez. Hogy az olvasó azt érezze, érdemes nekiállni a szövegnek és megnézni, mit rejt.
Szóval az egész folyamat egy megfontolt utazás, kaland, játék, felfedezés oda és vissza is. Időt, figyelmet, gondolatot rászánva. Rétegről rétegre haladva…
